Anjou-kor

Az 1301 és 1386 közötti korszak neve Magyarországon, amely a francia eredetű nápolyi Anjou-dinasztia magyar ágából származó három (I. Károly, I. »Nagy« Lajos, Mária) és a nápolyi ágból egy (II. »Kis« Károly) király uralkodását foglalta magában. Rajtuk kívül a korszak elején a cseh Přemysl (Vencel) és a bajor Wittelsbach dinasztia (Ottó) egy-egy tagja volt még király. 1323-ig instabil politikai helyzet jellemezte: I. Károly belháborút folytatott ellenlábasaival és a hatalmát el nem ismerő bárókkal. Ezután szilárd kor­mányzat jött létre, amelyet a királyi birtokok túlsúlya, az ezeket szolgálati birtokként élvező udvari nemesség uralma jellemzett. Elkezdődött az arany­forintok verése, az évenkénti pénzváltást rendes adóvá alakították, ekkor vették művelés alá a körmöci aranybányákat, amelyek az 1370-es évekig a politikai aktivitás pénzügyi fedezetét biztosították. Folytatódott az Árpád-házi uralkodók hagyományos balkáni politizálása: Macsó, Bosznia, Dalmácia irá­nyába terjeszkedtek a magyar királyok. A lengyel trón 1370-es megszerzé­sével elkezdődött a magyar és egy szomszédos nyugati keresztény ország trónja egyesítésének rendszere. Sikertelen kísérlet történt a magyar és a nápolyi trón egyesítésére. A két román fejedelemséggel szemben az Anjouk kudarcot vallottak: Havasalföld és Moldva részben a velük való harcokban ekkor vált önálló országgá. Az Anjou-kor idején szűnt meg a szolgaság Ma­gyarországon, az agrárnépesség jó része jobbágy lett, lezárult a nemesség kialakulása. A nagy európai pestisjárvány az országot kevéssé érintette, a 14. sz.-i válság itt nem éreztette hatását.

Az ország kormányzata

A király

Magyarország 1370-1382 között perszonálunióban állt Lengyelországgal. A két országot teljesen külön kormányozták. Indokolatlan a "három tenger mosta" birodalomról beszélni, mert a lengyelek ugyan igényt tartottak Pomerániára, a valóságban azonban Lengyelországnak ekkor nem volt tengerpartja. A Nagy Lajos idején magyar hűbéres Moldvának voltak Fekete-tengeri kikötői, de ezekre a magyar királynak semmilyen befolyása nem volt. Havasalföld nem rendelkezett tengerparttal, Dobrudzsa pedig bolgár terület. Nagy Lajos csak a dalmát adriai kikötőket mondhatta magáénak.
Az Anjouk a 14. század közepén rövid időre felújították a dinasztikus országmegosztást. I. Károly alatt fiai hercegi címet kaptak, Lajos Erdélyét, István Szlavóniáét, önállóan egyikük sem kormányzott. Saját udvara 1349-ben lett Istvánnak, mint Szepes és Sáros, majd Erdély hercegének. 1351-tol Horvátország és Dalmácia, 1353-tól Szlavónia hercege lett. Egy év múlva bekövetkezett halálakor kiskorú fia, János viselte e címet. 1356-ban megszüntették e különkormányzatot, ezzel egyszer s mindenkorra véget ért a dinasztikus különkormányzat Magyarországon.
Szlavónia külön országnak számított, de a szlavón királyi címet, akárcsak korábban, most sem használták az uralkodók. Erdélyt nem nevezték országnak, hanem "erdélyi résznek". Az élén álló vajdák viselték a szolnoki ispáni tisztet, a 14. században Arad megyéét is. A macsói bánok a vajdához és szlavón bánokhoz hasonló hatalommal rendelkeztek. Területükön az ispánokat maguk nevezték ki, önálló törvényszékük volt. A báni és a vajdai tisztséget a 15. században gyakran töltötte be egyszerre több személy. A vajdák többnyire nem erdélyi családból származtak.
Nagy Lajost, ha hosszabb ideig volt távol az országtól, helytartóként anyja helyettesítette, Zsigmondot vikáriusok. A király melletti legfőbb döntéshozói testület a királyi tanács volt: főpapok, bárók és néhány udvari ember gyülekezete. A Károly uralkodásának első felében többször és Nagy Lajos alatt kétszer összehívott országgyűléseken képviseltette magát a köznemesség is, a döntő szó azonban a főpapoké és báróké maradt. Először 1385-ben, a Kis Károlyt megválasztó országgyűlésen képviselte a megyéket 4-4 küldött. Törvényt később is alkottak országgyűlés nélkül a királyi tanács véleménye alapján.

Ruházat

Férfi és női viselet

A 14-15. századból Magyarországon nem maradt fenn ép ruhanemu, így ismereteink az írott forrásokból (végrendeletekbol, leltárakból) valamint az egykorú ábrázolásokból származnak. Falfestmények, táblaképek, szobrok, kódexek miniatúrái mellett az oklevelek hitelesítését szolgáló pecsétek, sőt a fennmaradt sírkövek is szolgálhatnak viselettörténeti adatokkal. A középkori ábrázolások azonban csak fenntartásokkal használhatók művelődéstörténeti dokumentumként: a viseletek egy része az antikvitás óta ábrázolt "kortalan" ruhanemű, más része a mintául szolgáló műalkotás utánzata, másolata, az ábrázolásokon látható jelvények, tárgyak pedig gyakran szimbolikus jelentést közvetítenek.

A 14. század második felében készült Képes Krónika címlapjára Nagy Lajos király került. A trónján ülő uralkodó a képen csíkos ruhát, hermelinbéléses palástot visel, kísérete öltözete alapján két csoportra különül: jobbján nyugati öltözetű páncélos lovagok állnak karddal, pajzzsal, balján keleties, hosszú kaftánszerű ruhát viselő, íjjal, nyíllal, szablyával felfegyverzett férfiak. A vizsgált korszakban ez a kettősség mindvégig jellemző a magyarországi öltözködésben: a nyugati divat mellett a 13. század második felétől a kun, a 15. századtól pedig a balkáni szomszédság, majd egyre nagyobb mértékben a török viselet térhódítása is megfigyelheto.

Nyelvezet

A kor nyelvi jellemzése

Az Anjou-ház és Zsigmond király uralmának ideje a magyar nyelv története szempontjából az ómagyar kor derekának, középső szakaszának tekinthető. A magyarság önálló életében megindult és az Árpád-korban szélesebb körűvé vált hang- és alaktani változások erre az időre kiteljesednek és megszilárdulnak. Az anyagi műveltség terjedésével párhuzamosan halad a szellemi művelődés is. A szókincs gazdagodik. Megnő az iskolák száma, s ezekben nemcsak egyházi, hanem világi személyek is tanulnak.
Terjed az írásbeliség. Egyre többen látogatják a külföldi iskolákat, mint pl. a párizsi, páduai, bolognai, prágai, bécsi, krakkói egyetemet. Hazánkban is létesülnek egyetemek: Pécsett 1367-ben, Óbudán 1389-ben. A művelődés szélesebb körűvé válása elősegíti a nyelv további fejlődését is, s ez egyre alkalmasabbá válik a mondanivaló mind pontosabb, árnyaltabb kifejezésére.
A királyi kancelláriában és az oklevél-kiállító hivatalokban készülő oklevelek száma ekkor már ezrekre rúg. A bennük található magyar szórványadatok főként a kor szókincsére, hang- és alaktani viszonyaira nézve adnak felvilágosítást. A 14. század végétől kezdve pedig már nagyobb terjedelmű írásművek is készülnek, amelyek gazdag anyagot szolgáltatnak a kor nyelvállapotának, fejlettségének megismeréséhez. Ezek a nyelvemlékek részint egyházi, részint világi tárgyú írások.